18:22 A mai egy olyan nap volt hogy nem akartam senkit megbántani ezért inkább elmenekültem. Annyi gond szakadt a nyakamba hirtelen és annyira kilátástalan a helyzet, hogy már igazából feladnám. Nem fogom, mert nem én lennék ha megtenném. Ha egyszerűen több mint egy éve epekedek és várok valakire akkor nem hinném, hogy ennyi keresztbe tehetne. Az egyetlen dolog ami éltet. Elegem lett a gyűlölködésből és abból is aki vagyok. Nem olyan rég nem akartam maradni, most nem tudok maradni és ez kicsit megrémített. Mikor az embert egy árny folytogatja és betakarja egy sötétség akkor elgondolkodik mi is az igazán fontos. Sok volt ez nekem, küzdök, de valójában miért? A lehetetlen lehetséges vagy a lehetséges lehetetlenért? A barátaim gyűlölik akit szeretek és akit szeretek hasonlóan érez irántuk? Nap mint nap kapom a savat, mert egyszerűen ilyen vagyok? Miért nem lehet lemondani az érzésekről? Mi van bennem ami kell neki? Mi az ami hiányzik belőlem, hogy kelljek neki? A válaszok mindig meg vannak az emberben, csak rossz helyen keresi.

"Miért várod el másoktól hogy bízzanak benned, ha te sem bízzol magadban? - De mi van akkor ha bízzom magamban és mégis ........?"

A bejegyzés trackback címe:

https://elementalist.blog.hu/api/trackback/id/tr762652179

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tündérke_1990 2011.02.10. 19:08:30

Ez a monológ rám akart utalni? Már csak az egy éves dologból és abból,h a barátaid nem kedvelnek. Ha esetleg félre értettem, akkor nem szóltam... :)

Péter (Egy ember) 2011.02.10. 21:35:40

@Tündérke_1990: Téged több mint egy éve ismerlek és a barátaim nem utálnak téged, mert nem is ismernek. Igazából semmit se tudnak rólad.
süti beállítások módosítása