23:22 Eddig szerettem ezt a számot, de most valahogy nem bírom. Miért van az hogy mikor napokig nem tudok vagy nem akarok tudni róla akkor minden normálisan kezd alakulni és egészen kellemes néha nem idegeskedni? Aztán mikor feltűnik akár csak egy pillanatra is, de az életem olyan mint egy háborgó tenger aztán napokig ilyen marad míg megint lenem nyugszik. Szar mikor az ember rájön hogy mások életében nincs helye és pont ezért gondolom úgy hogy élek ahogy tudok. Abban a pillanatban mikor elhatározom hogy lemondok róla mindig feltűnik, mintha nem akarná. Akkor meg minek ez az egész? ÁÁÁÁÁÁÁÁHHHHHHH elegem van. 1x szeretném hogy valami normális legyen. Mind1 is felesleges kiborulnom, jobb nekem ha inkább lehiggadok. Végül is én kértem hogy legyen boldog, az lett. Ezerrel inkább ráfekszem a tanulásra, ha már nekem más nem is jut. A meló egyre jobb, pénz a jövő héten. Elmegyek vásárolni valamikor. Kész a fürdőszoba (végre). Hamarosan neki állok a szobámnak is. Holnap este arra gondoltam az új könyvet elkezdem, eddig egyetlen jelentkező volt az olvasásra és remélem nem is megy el a kedve tőle. Ma megnéztem egy dokumentum filmet J.K.Rowlingról és rengeteg közös dolgot vettem észre bennünk. Nem a pénzért írunk, segítünk másoknak, fontos számunkra a család és az álmunk egy normális család. Hát sajnos ez nem adatott meg, de nem vagyok pesszimista mint egyesek és inkább törekszem arra hogy jó legyen minden. Ha kell vért izzadok, de akkor is megszerzem amit kitűztem magamnak célul.

"Okiru, Benihime!!"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.