20:38 Sokszor van az hogy az ember arra gondol "istenem mit ronthattam el hogy ezt érdemlem?". Amikor ez legelőször eszembe jutott akkor tudtam hogy szánalmas vagyok. Tegnap egy olyan napot tölthettem 2 olyan személlyel, akik számomra többet jelentenek mindennél és ezzel éreztem hogy fontos vagyok. Jól esett mikor Rita és Zoli felhívtak menjek át hozzájuk ünnepeljünk kicsit és dumálunk közben segítettem nekik és jó volt mikor elismertek. Egész este röhögtünk apró hülyeségeken és mikor mondta hogy ne menjek haza maradjak az is egy olyan érzés ami velem elhiteti hogy számítok. Így akartam magam érezni a születésnapomon és sikerült megadniuk amire vágytam. Pénteken dolgoztam és az estébe belefolyó beszélgetés és ivás rádöbbentett arra hogy ne ragaszkodjak másokhoz különben fájni fog. Attól mert valaki felé érzelmeim vannak nem jelenti azt hogy elvesztem csak mert ő nem akar. A legegyszerűbb válasz erre hogy el kell engedni. Ehhez én időt kértem és egyszer talán kellő erőm lesz hozzá hogy az legyek akit észre vesz, de ha nem lát meg az sem baj, mert nem akarok reménykedni csak élni. A mai napon szintén éreztem hogy olyan emberrel beszélhetek aki fontos és érzem hogy az élet nem reménytelen csupán rosszul tesszük fel a kérdéseinket. Mi lesz a jövőben? Mit akarunk másoktól? Miért nem hall meg minket senki? Ezek mind olyan kérdések amikre a válasz bennünk van és nem várhatunk mástól választ. Ha helyesen akarom kérdezni akkor az így hangzana: Mit akarok elérni? Miért nem teszek én azért hogy boldog legyek? Miért fekszem még mindig tétlenül mikor tehetnék valamit is? A bátyám gyengesége és ez a látszatra feladtam dolog tőle nem megszokott. Rosszul esik hogy nem veszi észre mennyi mindent levettem a válláról csak hogy könnyebb legyen neki és a gyógyulásra koncentráljon, de nem tudja hogy a legkönnyebben úgy tudná meghálálni ha nem adná fel. Ha rossz hír lesz akkor mi lesz? Hümm? Szarni rá, semmi sem lehetetlen ha akarja az ember, ha nem hagyja el magát és ha küzd!! Minden férfi harcosnak született és minden ember túlélni akar, a testvérek segítik egymást és bár rosszul hangzik, de hányni tudok attól hogy feladta. Azt akarja hogy tiszteljem és segítsek? Akarja hogy meggyógyuljon, ne remélje, tudja. Mikor nekem az orvos azt mondta hogy az én stádiumomban nagy az esélye hogy maradandó marad a sérülés a betegségemből kifolyólag, nem szóltam senkinek, nem terheltem senkit és bíztam magamban és jobban lettem. Akartam, neki is ezt kellene és nem feküdni a földön és feladni. Szeretem mert a testvérem, de ha nem akar küzdeni akkor ő nem lehet a testvérem!!

"Csúnya zuhanás volt úrfi!! És miért zuhanunk a mélybe? Hogy megtanuljunk kimászni belőle!!"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.