20:00 Az embert mindig elvakítja valami vagy a szerelem vagy a düh. Amióta élek mindig valamelyik jelen volt, de nagyon arra halad az életem hogy tudjam nem akarom soha többé egyiket se érezni. Csalódtam, mint mindig, de tudom hogy egyszer igazam lesz és akkor már viszont nincs kedvem ezzel foglalkozni. Én ott rontottam el az egészet hogy törődtem másokkal és ezt egyesek gyengeségnek fogták fel. Mostanában egyre többször vagyok úgy hogy bár tudom példaértékűen viselkedek mégis rosszul érzem magam tőle. Hazudtam hogy jobb legyen, de nem lett. Szét dolgoztam magam hogy könnyebb legyen, de nem lett. Levettem az álarcomat hogy élvezem az életemet, de csak szar lett. Ennek ellenére még itt vagyok és haladok, de tudom ez másokat nem érdekli. Megadtam az esélyt hogy az emberek változzanak vagy megismerjenek, de nem éltek vele és nem is akarok több esélyt adni. Néha úgy érzem felesleges megígérnem másoknak hogy itt leszek és számíthatnak rám, mert tudom ezt soha senki nem fogja olyan komolyan venni mint én és akkor mégis mi értelme jó embernek lenni ha mások vagy kihasználják vagy pedig gátlástalanul beletaposnak? Nem látom értelmét ennek az egésznek.

"Mind1 hány ismerősöd van facebookon vagy hogy mennyivel beszélsz telefonon. Az igazán fontos emberek azok akik a temetéseden is ott lesznek!!"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.